Ezt a novellát a fájdalom szülte...a délutáni folytatása...ezek az események nem megtörténtek...az érzelmek viszont nagyon is valóságosak...Az idézet a Babits által írt Lírikus epilógjából van...
:( Jó olvasást...és véleményezést!
Gicus
*
Fájdalom 2...(Folytatás)
Szemben ültem a végzetemmel. Csak ültem és néztem. Hallgattam. Felületes kérdések, egy szavas válaszok. Fájó szavak, tőr döfések a szívbe. Fel nem dolgozott élmények.
- Sajnálom. – mondta amire elszabadultak a könnyeim. Majd le nézett maga elé.
- Mond a szemembe…- mondtam halkan. – Mond a szemembe! – kértem, követeltem – Mond már az Istenért! – álltam fel az asztaltól és fél kézzel söpörtem le mindent róla.
Folytak a könnyeim, a fájdalom könnyei voltak azok, nem más. Vártam az utolsó döfést. Nem akartam tovább szenvedni. A katarzisért könyörögtem.
- Nem …. – elkezdte de nem fejezte be.
Oda jött és meg akart ölelni. Elléptem. Nem akartam már érezni. Hazugnak éreztem minden mozdulatát. Mindent…becsapottnak éreztem magam, átvertnek.
- Nem…Mi? Mi nem? MOND KI!!!
- Nem szeretlek…
Nem szóltam semmit. Elfogadtam. Hatalmas volt az utolsó. Fájt minden szava…minden betűje…Egy ideig csak álltam. Két kézzel támaszkodtam az asztalra. Néztem ahogy a könnyeim szépen egyesével csöppenek az asztal lapján majd tócsát alkotva kezeim között tükrözik az énem. A megtört, a csalódott, az összezavarodott énem.
- Ne hidd, hogy csak kihasználtalak! Nem gondoltam én sem hogy így alakul.
- Nem érdekel! – mondtam hideg hangon – Miért pont most? Miért? Mi játszott közre? – kérdeztem már követelőzve – Tudod mit…ne válaszolj! Menj el! Nem akarom hallani a kifogásokat! Majd egyszer…De nem most…Menj!!
Amikor becsukta maga mögött az ajtót kulcsra zártam. Még hallottam, hogy legalább egy percet az ajtó előtt töltött. Toporgott…Nem enyhülök meg…nem nyitom ki…Nem…Erős vagyok.
Legugoltam az ajtó elé. Fejem a lábaim közé hajtottam és gondolkoztam. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. Megnyíltam. Láthatott teljes valómba...láthatta a lelkem. Minden olyat amit másnak nem mutattam meg. Neki megmutattam. Mintha a lelkem egy darabját magával vitte volna. Nagy üresség tátongott bennem. Nem áll meg a nap az égen…a szívem darabokban hevert szerte szét…és egy darab ismét egy embernél maradt.
Zenét kapcsoltam…És neki álltam megírni ezt a történetet. Azóta kivettem a pulcsiját a bőröndből, összehajtogattam majd a vitrinem legfelső polcára tettem, a kiskutyával egyetembe. Utoljára, még megszagoltam. Éreztem az illatát…és fájón betettem a vitrinbe. Soha többet nem fogom felvenni. Az emberek jönnek…az emlékek gyűlnek…Hol fájó emlékek, hol pedig örömteliek....
Milyen kifejletje lesz ennek? Majd 2-3 nap múlva megírom…
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése