A plüss amit tőle kaptam, szomorúan figyelt a szekrényem vitrinjéből. Első felindulásból a bőröndöm mélyére száműztem az illatával és a pulcsijával együtt. Ahogy nyugodtam annál többet néztem a bőröndre. Még mindig éreztem az illatát az orromba. Még mindig éreztem a kezeit, hallottam a sóhajait…Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy többé nem az én kezem fogja, többé nem az én arcom simogatja.
- Minden rendben? – kérdezi lakótársam.
- Sosincs semmi rendben… - majd ezzel a mondattal befelé fordultam az ágyamon.
Kizártam mindent és mindenkit. Nem érdekelt mennyi az idő. Hogy hányszor hívtak, hogy nem jelentem meg a munkahelyemen.
Fél pillanat alatt tört ketté az addigi életem. Se egy telefon se egy skype üzenet…Semmi. Nem válaszol, nem foglalkozik velem, nem érdeklem. El kell fogadnom. Könnyek között próbáltam álomba kényszeríteni magam. De nem ment…csak ott járt a fejem, hogy legszívesebben döntöttem borítottam volna. Az életembe ismét az üresség köszöntött.
Napokig nem beszéltünk. Napokig nem voltam képes a szobámból kimozdulni. Nem akartam érintkezni a külvilággal. Egyik nap délután csöngettek. Kinyitottam az ajtót és ott állt ő. Én egy szál pizsamába, összetörve, a múltat síratva, kiborulva, kócos hajjal.
- Hello! – köszönt ridegen – Bemehetek?
Nem szóltam semmit csak kitártam előtte az ajtót. Kerestem a szavakat. Nem tudtam, hogy most ordibáljak vele. A szemére hánytorgassam, hogy egy rohadék volt, hogy kihasznált, átvert. Vagy épp térdenállva könyörögjek, hogy beszéljük meg. Nem…Nem…és nem. Nem könyörgök. Erős vagyok. A felnőtt tartásával viselem a kudarcot. Erős vagyok. Ha sokáig mondogatom, magamba el is fogom hinni és menni fog. De nem…az ösztöneim a megsértett énem felülkerekedett a jól kigondolt stratégián. Amint belépett a lakásba és velem szemben állt, 1 perces néma csönd amit a lelkemért vártam. Majd lendült a kezem és láttam az arcán hogy felkészült rá…de nem…nem tudtam megütni. Az arca előtt megállt a kezem és sírva roskadtam össze a karjaiba. Tudta, hogy nem tudom megütni Tudta, hogy ennél jobban szeretem. Attól függetlenül, hogy átgázolt rajtam.
- Megérdemeltem volna tudom… - suttogta a fülembe
Nem tudtam mit mondani csak zokogtam…kapaszkodtam bele, mint az életembe kapaszkodtam volna.
Ott ültünk a nyitott ajtó előtt…magához szorítva. Nem tudtam mit mondani…próbáltam magam nyugtatni, hogy erős vagyok…de nem ment…
- Hidd el jobb lesz így nekünk…
Szia!
VálaszTörlésHát komolyan mondom ez gyönyörű! Iszonyat nagy fájdalmadnak kellett lenni,ha igaz az idézet, mert ez nagyon nagyon nagyon szép. Szinte sajnálom, hogy ilyen rövid, de az eszem tudja, ha ki is akarod üvölteni egy részét jobb magadnak megtartani. Nagyon Ügyes vagy!
Puszi Dóri